Idézetek a gyászról

Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy “nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: – Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában!… Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És elmondanám neki azt, hogy… Mit is?… Amit nem lehet elmondani.

Forrás: Szeretetkönyv

Ahol egykor te voltál, most lyuk tátong, és valahogy folyton körbe-körbe járom nappal, s éjszaka belecsúszom. Pokolian hiányzol.

Where you used to be, there is a hole in the world, which I find myself constantly walking around in the daytime, and falling in at night. I miss you like hell.

A mély gyász, amelyet egy szeretett lény halálakor érzünk, abból a megérzésből fakad, hogy minden egyénben rejlik valami leírhatatlan, valami, ami csak rá jellemző, és ezért teljességgel pótolhatatlan.

The deep pain that is felt at the death of every friendly soul arises from the feeling that there is in every individual something which is inexpressible, peculiar to him alone, and is, therefore, absolutely and irretrievably lost.

Forrás: Parerga és paralipomena

Halottak napja azért is különleges, mert ilyenkor nemcsak a saját halottainkra emlékezünk, hanem mindazokra, akik előttünk jártak, és az életük, örökségük fontos mindnyájunk számára. Akkor is, ha név szerint nem tudjuk, hogy ki készítette az első kenyeret, ki találta fel a betűt vagy az írást. Mindez hozzátartozik az életünkhöz, és nem a semmiből került elénk: ősi örökségeink ezek, amelyeket halottainktól, az egykori élőktől kaptunk.

Sírt az ajtóm. Csöndben belépett Valaki és nevetett, Valaki, kiért sokat sírtam S akit halottan is szeretek.

Forrás: részlet a Költözés Átok-városból című versből

A tegnapi nap a halottaké s az emlékezésé volt. A csendes temetők felékesültek. Az ősztől letarolt sírhalmokon melegítő világító mécsek égtek, koszorúk feküdtek. (…) Aztán, öregbedett az este, kialudtak a mécsek. Az emlékezők serege hazatért… Egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben.

Forrás: Szabadság című lap 1900. 11. 03.

Minden halál jóvátehetetlen, de mégiscsak egyszer következik be. Megrázza az embert, de csak egyetlenegyszer! Aztán a legkevésbé sem észrevehető eltolódásokkal, apránként, apródonként a múltba tolódik. És fokozatosan megszabadulsz a bánatodtól.

Forrás: A pokol tornáca

Mindenki tudja, hogy az élet teljessége néma: a szépség éppoly szótalan, mint az öröm, a gyász éppoly elmondhatatlan, mint a szerelem. A végleges megértésnek nincs szüksége beszédre. A lényeg mindig az elbeszélhetetlenben van. Amikor az ember beszél, szegényít. És még ennél is több. Le parole sono fatte per mostrare quello che non si sa, mondja Dante. Minden beszéd negatív.

Forrás: A láthatatlan történet, Sziget

Annak a fájdalomnak, ami egy adott veszteség után jelentkezik, nagyon fontos a tiszta megélése.

Forrás: A nő

Komor az élet az olyan házban, mely üresnek látszik, mert örökre eltűnt belőle valaki, akit annyira megszoktunk, és ha kezünkbe akad a halott valamilyen kedves holmija, mindig friss fájdalommal telnek meg napjaink. Egy-egy emlék érinti minduntalan szívünket s megsebzi.

Forrás: Egy asszony élete

Bárcsak több nővérem lenne, így ha az egyetlent elvesztem, nem maradna utána ilyen nagy űr.

Álmodom még, hogy visszatér, és úgy, mint rég, velem lesz mindig. Hazug az álom, bármily szép. Ő nem jön már, s hiánya pusztít!

Forrás: részlet a Nyomorultak című musical – Álmodtam én egy álmot című dalából

Szövegíró: Miklós Tibor

Jól tudom már: gyöngylelet: síkos a gyöngy, sebes a bánat, mielőtt elvesztettelek ó, édesem, sírok utánad.

Forrás: részlet a Gyöngylelet című versből

Szomorú világ a miénk, a gyász senkit sem kerül el; a legkeservesebb kínokat azonban a fiatalság éli meg, mivel váratlanul jönnek rá erre. Az idősebbek már megtanultak számítani rá.

In this sad world of ours, sorrow comes to all; and, to the young, it comes with bitterest agony, because it takes them unawares. The older have learned to ever expect it.

Fanny McCullough-nak írott levél részlete (1862. 12. 23.)

Saját halálunk sose fáj úgy, mint mások halála. Ó, könnyű neked, elbírod nélkülem a sírt, de bírjam, nélküled, az életet?