Idézetek a halálról

Még azt sem tudjuk a halálról, hogy vajon nem a legnagyobb jó-e, mégis úgy félünk tőle, mintha biztosan tudnánk, hogy a legnagyobb rossz.

Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket (…). Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük.

Minden ember meghal, de nem minden ember él igazán.

Azt hiszem, amikor válaszúthoz érkezünk, és tétován nem tudunk dönteni, eszünkbe kellene jusson a halálunk, hogy az életet válasszuk, mert a halálunk nem teszi boldogabbá a világot.

Szeretnék néha visszajönni még, ha innen majd a föld alá megyek, feledni nem könnyű a föld izét, a csillagot fönn és a felleget. Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk, könnyek vizét és a Tisza vizét, költők dalát és esték bánatát: Szeretnék néha visszajönni még. Ó, én senkit se háborítanék, szelíd kísértet volnék én nagyon, csak megnézném, hogy kék-e még az ég és van-e még magyar dal Váradon?

Forrás: részlet a Testamentom (Szeretnék néha visszajönni még) című versből

Szeretni annyit tesz, mint ráébredni arra, hogy két lélek egymásért teremtődött; ennélfogva annak, amelyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, nem marad más, csak a halál.

A tegnap szigete

Minden, amiben éltél és élsz: hazugság volt, csalás, amely eltakarta előled az életet és halált.

Három halál: Ivan Iljics halála című elbeszélés

A halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom, és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak.

Az elmúlt 33 év során minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: “Ha a mai lenne az életem utolsó napja, azzal szeretném vajon tölteni, amit ma csinálni fogok?” És valahányszor a válasz túl sok napon át volt “nem” egyhuzamban, tudtam, hogy valamin változtatnom kell… Majdnem mindenen – a külvilággal szemben támasztott elvárásaimon, a büszkeségemen, a félelmeimen a szorult helyzetektől vagy a kudarctól – mindezek a dolgok egyszerűen szertefoszlanak, amikor a halállal nézünk farkasszemet, és csak az marad hátra, ami igazán lényeges. Nem ismerek jobb módszert azon gondolat csapdájának elkerülésére, hogy valami vesztenivalód van, mint emlékeztetni magad arra, hogy meg fogsz halni.

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen, de ágyban végzem, néha ezt remélem. Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem – és ebbe más is belehalt már.

Kész a leltár

Ha többet gondolok a halálra, mint a többi ember, ez valószínűleg azért van, mert jobban szeretem az életet, mint ők.

Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája ondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”, majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… ” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Az ifjúság sohasem egészen emberi. Nem is lehet, mert a fiatalok nem hiszik el, hogy meg fognak halni, s még kevésbé azt, hogy nem természetes halállal fognak meghalni, ami pedig gyakran előfordul.

A halhatatlanságodhoz semmi közöm nem lesz; elég szerencsétlenek vagyunk már ebben az életben, egy másikon való spekuláció képtelensége nélkül is. Ha a férfiaknak élniük kell, miért halnak meg egyáltalán? És ha meghalnak, miért zavarják meg azt az édes és nyugodt alvást, amely “nem ismer ébredést”?

I will have nothing to do with your immortality; we are miserable enough in this life, without the absurdity of speculating upon another. If men are to live, why die at all? and if they die, why disturb the sweet and sound sleep that “knows no waking”?

Forrás: részlet a Francis Hodgsonnak írott levélből (1811. szeptember 3.)

Az istenek irigyelnek minket. Irigylik a halandóságunkat. Azt, hogy bármelyik perc az utolsó lehet. Mindent megszépít számunkra a biztos halál.