Hazával kapcsolatos idézetek

Az ember sosem tudja, mi is az a karácsony, amíg egy idegen országban el nem veszíti.

Karácsony Párizsban

Egy ember egymaga jut fel az Everestre, de a csúcson az országa zászlaját tűzi ki.

A man may climb Everest for himself, but at the summit he plants his country’s flag.

Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Forrás: Ábel Amerikában

A gyűlöletnél jobb a tett, kezdjünk egy újabb életet. Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt. Ily áldozat mindig szabad. Mert még neked virulnod kell, o hon, vagy szégyen rögzik minden fiadon.

Forrás: Részlet a Jóslat című versből

Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az őshistóriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van: körülöttünk és a mai napon.

Forrás: És mégis mozog a föld – A hősnő

Valakit, valamit szeretni kell. Istent, szülőföldet, hazát. Kinek lelkében nincsen szeretet: Az élete csak pusztaság. Valakit, valamit szeretni kell. Nyíló virágot, kék eget. Minden koldusnál százszor koldusabb, ki senkit, semmit nem szeret.

Részelt A szeretetről című versből

Hogy a hunok legvalódibb fajtájából származhatom, arra az is elég bizonyíték, hogy a legszebb Alpok közt Svájcban, vagy Itália legbujább völgyeiben és tájain sem vagyok képes oly forrón, lelkesen és rajongón érezni és élni, mint hazám pusztáin és síkságain.

A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt 20 esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a leckét megértse a fülét betömő, a szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia — s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok az életüket adták, és soha, sehol — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra.

A magyarok vére (1957)

Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított. Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.

Az ember nem szökhet meg a hazájából, mint ahogy ők tették. Hiába gyűlölöd a kormányt vagy a rendszert, az embereket, a saját népedet nem tudod meggyűlölni. A hazád mindig a hazád marad. Örökké.

Szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem tudják, mit jelent „magyar”, olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette, ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta. Nem tudják, nem értik, és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem „modern” úgy érteni, ahogyan értenék.

Ahol elvesznek a tradíciók, ott kilyukad az idő, és elpereg a múlt.

Magyarországot a pokol kapui sem fogják megdönteni.

Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.