Fáraszt, hogy mégis

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja, a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, magányom mégis csonthéjába zárja. Kemény vagyok és omló por vagyok, nem olvadok és nem köt semmi sem, ketten vagyunk, mikor magam vagyok, a lelkem szikla, testem végtelen.

Forrás: részlet az Alázat című versből