Magány az éjjelem, a nappalom

Magány az éjjelem, a nappalom, örökös, rémes, nyomasztó magány. Az élvező világnak milliónyi hazug, vagy igaz üdve közepett – Úgy állok lelkem néma bánatával, olyan egyedül, olyan társtalan, mint észak sivatag ködében a határtalan tenger egy magányos, széltől simára metszett orma áll. Hiába érzem, hogy a jégbilincsek élő, meleg tagokra kulcsolódnak, hiába hangzik fel a mélyből szívemnek vészharang verése: E zord vizektől átszegett magánynak csak bús zajlása, de visszhangja nincs.

Egyedül