Összes idézet



A boldogtalan ember egoista, dühös, igazságtalan, kegyetlen, és még az ostobánál is kevésbé hajlamos embertársai megértésére. A szerencsétlenség nem fűzi össze, hanem elválasztja egymástól az embereket, még ott is, ahol a hasonló fájdalom összekötő kapocsként szerepelhetne.


Valaki napról napra türelmetlenül figyeli a körtefáját, érik-e már a gyümölcse. Ha megpróbálná erőszakolni e folyamatot, tönkretenné a gyümölcsöt, éppúgy, mint a fát. De ha türelemmel vár, ölébe hull az érett gyümölcs.


Ürítsd ki az elmédet, légy alaktalan, formátlan – mint a víz. Ha vizet öntesz egy pohárba, az pohárrá válik; ha vizet öntesz egy üvegbe, felveszi az üveg alakját. Ha teáskannába öntöd, teáskanna lesz. A víz képes folyni vagy képes zuhataggá válni. Légy maga a víz, barátom.


Ha biciklivel indulsz valahová, nem nyomhatod le mindkét pedált egyszerre, mert felborulsz. Haladni csak úgy lehet, ha az egyik pedált nyomod, a másikat elengeded. Nyomás és elengedés együtt: ez a haladás titka.








Próbálja csak meg valaki jellemezni a tekintetük ragyogását: azt az olvadékony, bársonyos, édes fényt. Isten tudja, még mi mindent lehetne mondani a tekintetükről: kegyetlen is, lágy is, sőt olykor epedő vagy mint némelyek mondják: kéjes, vagy talán nem is, de ha igen, megejti a szívet, rezgésbe hozza a lelket, mint hegedűhúrt a vonó. Az ember egyszerűen nem talál rá szavakat – az emberi nem fele: az asszony – céda népség, semmi más.




Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt fejemre a perc lágy, szirupos árja, a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs, magányom mégis csonthéjába zárja. Kemény vagyok és omló por vagyok, nem olvadok és nem köt semmi sem, ketten vagyunk, mikor magam vagyok, a lelkem szikla, testem végtelen.

Forrás: részlet az Alázat című versből