Magyar költő, publicista
(1877. 11. 22. – 1919. 01. 27.)
Roskadjunk le a Sors előtt két gyáva, koldus csókmívelők. Mindegy, kik küldték, kik adták, nem ért a csókunk egy fabatkát. Több voltunk, jaj, tán kevesebb, mint a hajrás, kis szerelmesek. Túl vánkoson, leplen, ingen sírva láttuk meg: ez se Minden. Be búsak vagyunk, be nagyok, csókokban élő csóktalanok, a Végtelent hogy szeretjük: Sírunk, csókolunk, s újra kezdjük.
Csókokban élő csóktalanok
Én az álmod szeretném visszahozni, Te tán szívembe vágyat oltanál – Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: Köztünk a múltnak tiltó romja áll!… A szívedből egy-egy sóhaj átnyilallik a szívembe…
Félhomályban
S én, vén diák, szívem fölemelem s így üdvözlöm a mindig újakat: Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem. Bár zord a harc, megéri a világ, ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.
Üzenet egykori iskolámba
Olyan mindegy, mint szeretünk, olyan mindegy, csókunk mifajta, olyan közeli a Halál s olyan nagyszerű győzni rajta.
Biztató a szerelemhez
Hóhérok az eleven vágyak, átok a legszebb jelen is: Elhagylak, mert nagyon kívánlak. Testedet, a kéjekre gyúltat, hadd lássam mindig hódítón, Illatos vánkosán a múltnak. Meg akarlak tartani téged, ezért választom őrödül a megszépítő messzeséget. Maradjon meg az én nagy álmom egy asszonyról, aki szeret, s akire én örökre vágyom.
Meg akarlak tartani
Százszor földobnál, én visszaszállnék, százszor is, végül is.
A föl-földobott kő
A mámor csöndes éjjelében háborgó lelkem már pihenni kezd és lassan, lassan, csaknem észrevétlen reám borul a virradatlan est. Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, ami még nemrég lelkemig hatott; Mi lett belőlem? Emberek közt járó, el nem siratott, bús élő halott.
Temetetlenül
Az én utaimon nem nyílnak virágok, sötétség vesz körül, csillagot nem látok… Virágokat tépnek, napsugárban élnek milyen sokan, mások!… Engem megfogott egy ismeretlen átok.
Ismeretlen átok
Csupa rom és romlás a múltunk s te voltál élén a romboló angyal-seregnek, csak azért is szeretlek.
Én régi mátkám
Úgy szeretnék szabad úr lenni, de éltem, sorsom ki van mérve: Így kell születni, így kell enni. Így kell csókolni s megmaradni és így kell nagyokat tervelni, kérni és mindig adni, adni.
Szeress engem, Istenem
S a legforróbb csókból szület meg a legszebb, legnagyobb ige, mely hódítóan csap belé a végtelenbe, semmibe. S a leglanyhább csókból fakadt ki a szürkeség, a régi mása: Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma s nincs a világnak messiása. Úgy van talán: szép a világ s jó, mi vagyunk satnyák, betegek, jégfagyos csókokban fogantunk s a fagy a lelkünk vette meg. Szent kéj a csók és szent az élet, a párzás végtelen sora s átok a csók, átok az élet, ha nincs a csóknak mámora.
A csókok átka
Ne jöjj elémbe, meg se csókolj, én régi mátkám, minden csókom kezdete, vége, életem kedvessége. Csupa rom és romlás a lelkünk, mindegy, akartuk. Sorsunkon titkos, fekete leplek, csak azért is szeretlek.
Én régi mátkám
Minden vagyok, amit vártál, minden vagyok, amit nem sejtsz, minden vagyok, mi lehetnék. S minden vagy, mi lehetséges, minden lehetsz, mire vágyok, talán semmi, talán Minden.
Vajon milyennek láttál?
Nem adott az élet nyugodalmat, békét, feldúlta lelkemnek végső menedékét; Nincs már egy reményem, szívemből már régen eltűntek az álmok… Megfogott, megölt egy ismeretlen átok!
Ismeretlen átok
Szájon, mellen, karban, kézben, csókban tapadva, átkosan elfogyni az ölelésben: Ezt akarom. Epében, könnyben és mézben, halálosan, tudatosan elfogyni az ölelésben: Ezt akarom.
Elfogyni az ölelésben