Te vagy a virágok virága, madárdal, tavasz és felleg. Csak messziről áhítlak vágyva, tudom, sohse ölellek. Mégis, – ha nézlek, nem bánok madárt, lepkéket. Hogyha meglátlak, felejtem a tavaszt, a fákat, a virágot, földet, eget: És nem irigylem a boldog isteneket.
Szerelemdal
Fogadd szívemet, mely bűnös vágyakra hevült, – Most szent töviseid között vonaglik szívem, amely eddig forró bűnökre hevült.
Zsoltár
Szellőcske volnék, nem lenne tilos szépséged körül lengeni nékem. – Mily gyöngéd, lágy, bús, hízelgő, kéjes, vágyó, forró, esengő szél volna az! – Ó, drága szépem!
Az epedő
Álmodtam én már sokszor égiszépet és mindig fájó szívvel ébredék. Elég! Álmodni nem akarok többet, se húnyt reményeket siratni még.
Nem hiszek
A csupa szavakból táplálkozó szerelem csődbe jut időnként, egyre önmagán kérődzik, és kínlódva keresi a megfrissülést. Vannak felhangolt, lüktető, eksztázisos órák és az édes, kínos epedések becses percei; de ezeket a csúcsokat csak valami görcsös egységet kereső szándék köti össze és a sokszor nagyon fárasztó elhatározás, hogy: “Ma is úgy, mint tegnap!”
Hittel és emberséggel első te, kit vállallak, kit szívvel, szóval vallak és álmomba se csallak. Kit bántani nem hagynék, kiért tán ölni tudnék, Te édes-kedves társam, miféle szerződés ez? Micsoda Isten írta?
Litánia