Márai Sándor idézetek

Márai Sándor

Márai Sándor

Magyar író, költő, újságíró

(1900. 04. 11. – 1989. 02. 21.)

Egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is… aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid, vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót… s ez az öregség.

Forrás: A gyertyák csonkig égnek

–

Ez volt az a pillanat, mikor “elkezdődött”, mikor életem elvált mindattól, ami eddig feltétele és értelme volt, mikor egyszerre meghalt bennem valami, s én magam újjászülettem, mintegy meghaltam az életnek és megszülettem a halálnak.

Forrás: A nővér

–

Hogy élsz? Mit csinálsz? Mi a neved? Miért jöttél a földre? Azt hiszed, csak úgy lehet átsétálni és átszemlélni egy életet? Megmérlek, és könnyűnek talállak. Nem voltál elég jó. Szakadozottan és fájdalmasan visszatért: nem – voltál – elég – jó. Hiú voltál és gyáva a jóságban. Igenis, programot kell csinálni belőle, a jóságból, ha már hiú és gyáva vagy hozzá, s ha nem megy másképp. Nem az a baj, hogy nem marad utánad semmi, hanem az, hogy rossz marad. Nem leszel se jó trágya, se fárosz. Minden percben vége lehet az ünnepélynek. Most, holnap, holnapután. Kezdd el újra, másképp. Most, azonnal, minden perc drága. Ha még ötven éved van, akkor is drága minden perc. Mit fekszel itt? Egy világ zúg körülötted, s neked üres a szíved.

Forrás: Az írástudó

–

Milyen nehéz elszakadni emberektől! Azt hisszük, szabadok vagyunk, s mikor szabadulni akarunk, megtudjuk, hogy mozdulni sem tudunk. Valaki felelőtlenül mosolyog egyszer, s rögtön beleguzsalyodik egy ember barátságába. Ő nem tudja, mi ez a barátság. Barátokat másként képzeld el; könnyű és derűs sétálást értett a barátságon, felelőtlen rokonszenvet, mely nem kötelez semmire. Az ember együtt jár, kicseréli gondolatait… S most először gondolt arra, hogy súlyos és bonthatatlan kapocs is lehet emberek között, melyet csak sérülések árán lehet elszakítani.

Zendülők

–

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet, mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni.

A négy évszak

–

Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár reánk, el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött már, ránk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban; ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből, a “jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő, mint “keresztény magyar ember” előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert “keresztény, magyar úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem “keresztény magyar”, vagy “úriember”, tartani a markát s a keresztény-magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a “jobboldaliság” igaz értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedik, reménytelen: talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt: de szíve mélyén örökké visszasírja a “jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett “előkelő közhivatalnok”-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezés tényét. Ez a fajta sohasem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.

Napló 1943-44

–

Van egyfajta áldozat és szolgálat a szerelemben, amely több és igazibb, mint a vallomás és rablás, több, mint a “Csak-Téged-és-örökké” – (…), van egyfajta szerelem, mely nem elvenni akar, hanem megóvni, nem bántani akar, hanem megmenteni, s talán csak ez az igazi, s őszinte.

Vendégjáték Bolzanóban

–