Müller Péter idézetek

Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nem csak látlak és tudok rólad, de érezlek is – ha “én” minden idegszálammal megtapasztalom milyen “te”-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a “jártál bennem” – “jártam benned” kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet – azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? – most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod – amit féltesz, amit rejtesz, azt adod – és azt fogadod el tőlem is.

Néha hajlamosak vagyunk kétségbeesni, mikor a személy, akivel törődünk, elhagy… de az az igazság, hogy ez nem a mi veszteségünk, hanem az övé, mert ő veszti el azt az embert, aki soha nem mondott volna le róla.

Anyám, aki szerette az egyszerű kifejezéseket, még formálta kissé a gondolatot. Azt mondta: – Minden ember speciális módon hülye.

Ha meg akarod ismerni az embert, ne azt nézd, mit mond, mit szeretne, mi után sóvárog – hanem mi az a konkrét lépés, amit megtesz, mert ez mindig az az irány, ahol boldogságát sejti. Ez adja lelki dinamikájának legnagyobb erejét. Hinni, mondani, remélni sok mindent lehet, de amikor válaszút elé kerül, és döntenie kell, kivétel nélkül mindenki abba az irányba indul el, ahol a legnagyobb boldogságát véli!

Nincs jobb gyógyszer bánat és sajgó seb ellen, mint rá sem gondolni.

Ma már tudom, az álom mindig szebb, mint a valóság. És az elképzelt boldogság mindig teljesebb, mint a keserves nyikorgással létrehozott “realitás”, mert abba mindig belejön valami zavaró.

Sokféle szeretet van. Apai, anyai, testvéri, baráti, felebaráti. Családszeretet, gyerekszeretet… Ezek mind erős kötések. Főleg az anyai szeretet. De intenzitásában semmi sem fogható ahhoz, ahogy egy férfi és egy nő – ha összetartoznak – szeretni tudják egymást!

Nem legyőzni kell az akadályt – hanem túljutni rajta. A folyó nem áll le vitatkozni az útját álló sziklával, hanem átfolyik rajta, s derűsen rohan a tenger felé.

Ha szeretetre vágysz: szeretned kell! Ha társra vágysz, alkalmassá kell válnod a társulásra.

Van, amikor egy emberi kapcsolat ideje lejárt. Barátok ezt értik, és csalódás nélkül tudják tudomásul venni, hogy ezentúl csak ritkán vagy sohasem látják egymást. Ez a szabadság nagy-nagy ajándéka, hogy még csak rossz érzésünk sem marad a válás után – hálásan gondolunk vissza egymásra.

Egy rossz kapcsolatból kimenekült ember ritkán talál magának másik társat. Nemcsak azért, mert sérült, hanem azért is, mert torz még a lelke. Hordozza még a ki nem hevert méltatlanságok nyomait. Hosszú ideig még “nem ő”. Meg van nyomorítva. Rajta vannak egy rossz tekintet torzító bélyegei. Gyanakvó. Férfi- vagy nőgyűlölő. (…) Először is, föl kell dolgoznod a múltat. Ez nem csak azt jelenti, hogy a sebeknek be kell gyógyulniuk, s a léleknek ki kell hevernie a bántások fájdalmas emlékeit, de főleg meg kell vizsgálnod mennyit rontott benned az elmúlt kapcsolat. Meg kell szabadulnod egy rossz igézet hatásától. Le kell tépni azt a torz maszkot, amit egy rossz viszony rád sütött. Meg kell találnod igazi arcodat. És, főleg, vissza kell nyerned az erődet! Ez a másik fontos tapasztalat: egy lélekrontó kapcsolatban mérhetetlen sok energiát veszíthetsz. Olyan világból, ahol nem szerettek vagy rosszul, önzőn “szerettek”, fáradtan kerülsz ki. Kimerülten.

Ez a legnehezebb manapság, ugye tudod?… Hogy hiányzik – nem is a szeretet – hanem a jóság. Ha valaki jó hozzánk, hirtelen melegünk lesz. Érezted már?… Hogy átsuhan rajtad valami megnevezhetetlenül kellemes érzés. Sőt, meg is lepődsz, hogy ilyesmi van még egyáltalán. Egy jó szó, egy jó tett – és szinte megszédülsz… Érezted már?

Ha eláruljuk, mi tesz bennünket boldoggá, a legmélyebb titkunkat adjuk ki.

Barátom csak az lehet, aki a legmélyebb szinten együtt rezeg velem. Mert ez több mint a vérségi vagy bármiféle érzelmi kapcsolat. Ez valami olyan sejtelem, mintha egy helyről jöttünk volna, s ezért a barátom számomra világon a legismerősebb ember.

Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki. Hogy miért? Mert csak a testnek van ideje – a léleknek nincs.