Magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.
(1823. 01. 01. – eltűnt 1849. 07. 31.)
Szeretlek szívemmel, szeretlek lelkemmel, szeretlek ábrándos őrült szerelemmel!… És ha mindezért jár díj avagy dicséret, nem engem illet az, egyedül csak téged, a dicséretet és díjat te érdemled… Mert tőled tanultam én e nagy szerelmet!
Forrás: Részlet a Szeretlek, kedvesem! című versből (Debrecen, 1848. november)
Aki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát.
Forrás: Úti levelek Kerényi Frigyeshez, XI. Sáros-Patak, 1847. július 9.
Azt tartják: nem a nyelv, de a szem mond igazat. Én hittem ezt, s hitemnek gyümölcse kárhozat. Hittem szemének, amely azt mondá, hogy szeret… Szégyelld magad, szégyelld, te könnyenhívő gyerek! Most már egyéb nincs hátra, mint őt felejteni. Ki innen, ki szívemből, emlékem kincsei!
Forrás: Részlet a De miért is gondolok rá?… című versből
Itt van az ősz, itt van újra, s szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból szeretem? De szeretem. Kiülök a dombtetőre, innen nézek szerteszét, s hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét. Mosolyogva néz a földre a szelíd nap sugara, mint elalvó gyermekére néz a szerető anya. És valóban ősszel a föld csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak álmos ő, de nem beteg. Levetette szép ruháit, csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad reggele, a kikelet. Aludjál hát, szép természet, csak aludjál reggelig, s álmodj olyakat, amikben legnagyobb kedved telik.
Forrás: Részlet az Itt van az ősz, itt van újra… című versből (Erdőd, 1848. nov. 17-20.)
Im, letérdelek előtted s esdve nyújtom föl karom; Vonj föl engem kebeledre, vagy borulj rám, angyalom.
Júliához
Azt mondd, hogy szeretsz már. Mondd, hogy engemet szeretsz, és ez a szó életemnek egy új teremtője lesz. Én szeretlek, és szerelmem, e végtelen áradat, mint a földet az özönvíz, eltemette múltamat.
Júliához
De mért is gondolok rá? Mért gyötrődöm?… hiszen még csak hírét sem hallom, még csak nem is izen. Hát ily hamar felejt, ily hamar felejthetett? Az még valószínűbb, hogy sohasem szeretett.
Forrás: részlet a De miért is gondolok rá?… című versből
Nézd, kedvesem, nézd, a nap még le sem mene, mégis már javában szól a filemile. De hiszen ez nem is madár danolása, hanem csókjaidnak el-elcsattanása. Mint szelíd tavaszi eső a rónára, ugy hulldogál csókod ajkamra, orcámra, mindenik cseppjéből egy-egy virág terem… Csókzáporos tavasz!… Virágos szerelem!…
Ilyen óriást, mint…
A fájdalom nem éles fejsze, melynek csapásától az élet fája dől… A fájdalom féreg, mely lassan, lassan, de nem fáradva, folyvást rág belől.
Hazugság amit…
Jót kívánok én is néked, ez természetes dolog, csakhogy a jó annyiféle, hogy alig választhatok. Hogy lehetne valamennyit egy szóban kimondani? Ne legyenek életednek bánatai, bajai? Eh, ez nem is jó kívánság! Bánat és baj kellenek; Ahol árnyék nincsen, ott a fényt sem igen látni meg.
Feleségem nevenapján
Most már egyéb nincs hátra, mint őt felejteni. Ki innen, ki szivemből, emlékem kincsei! Hajós vagyok, ki vészkor mindent tengerbe vét, hogy az üres hajóban megmentse életét.
De miért is gondolok rá?…
A szerelem, a szerelem, a szerelem sötét verem; Bele estem, benne vagyok, nem láthatok, nem hallhatok.
A szerelem, a szerelem…
De semmi kincsért s hírért a világon el nem hagynám én szülőföldemet, mert szeretem, hőn szeretem, imádom gyalázatában is nemzetemet!
Magyar vagyok
Nem tudom, mi voltam eddig, ámde azt sem, mi leszek; Tőled függ, hogy sötét árnyék vagy fényes sugár legyek.
Júliához
Hazugság, mit tartanak közönségesen, hogy házasságban megszűnik a szerelem! Én most is oly forrón, oly lángolón szeretem feleségemet, mint hajdanában nőtlen koromban, pedig már egy hét múlva két hete lesz, hogy megházasodtam.
Úti levelek Kerényi Frigyeshez (Koltó, 1847. szeptember 15.)