Radnóti Miklós idézetek

Radnóti Miklós

Radnóti Miklós

magyar költő

(1909. 05. 05. – 1944. 11. 09.)

Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, – s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit, – az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Forrás: részlet a Töredék című versből (1944. május 19.)

–

Látod-e drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Forrás: részlet a Hetedik ecloga című művéből

–

Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint ott az a tölgy él; tudja kivágják, s rajta fehérlik bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.

Forrás: részlet az Első ecloga című művéből

–

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Forrás: részlet a Nem tudhatom… című versből

–

Fénylő ajkadon bujdokoló nap a mosolyod; szelíden süt rám és meleg. Hangodra kölyökként sikoltanak a záporoktól megdagadt kis csermelyek.

Forrás: részlet a Dicséret című versből

–

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen; szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem, az új falak tövében felhangzik majd szavam; magamban élem át már mindazt, mi hátravan, nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – talán most senki sincs.

Forrás: Részlet a Sem emlék, sem varázslat című versből

–

Kedvesem messze van és hogy szép maradjon, fürdetem néha könnyeimben: füveket hordok a fogaim között és szembenézek a nappal ha rágondolok.

Forrás: Részlet a Jámbor napok című versből

–

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Forrás: Részlet a Nem tudhatom… című versből

–

Egyszer csak egy éjszaka mozdul a fal, beleharsog a szívbe a csönd s a jaj kirepül. Megsajdul a borda, mögötte a bajra szokott dobogás is elül. Némán emelődik a test, csak a fal kiabál. S tudja a szív, a kéz, meg a száj, hogy ez itt a halál, a halál.

Részlet az Egyszer csak című versből (1942 ápr. 20)

–