Tóth Árpád idézetek

Titkok illata fénylett hajadban s béke égi csendje, és jó volt élni, mint ahogy soha, s a fényt szemem beitta a szívembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te, vagy áldott csipkebokor drága tested, melyben egy isten szállt a földre le, s lombjából felém az ő lelke reszket? Igézve álltam, soká, csöndesen, és percek mentek, ezredévek jöttek – egyszerre csak megfogtad a kezem, s alélt pilláim lassan felvetődtek, és éreztem: szívembe visszatér és zuhogó, mély zenével ered meg, mint zsibbadt erek útjain a vér, a földi érzés: mennyire szeretlek!

Forrás: részlet az Esti sugárkoszorú című versből

Fáradt arcom szelíden tüzesítette a fény, s szemlehunyva a szokott utazásra vártam én, arra, mikor – halk hajó titokzatos tengeren – fekvőszékem útrakél, s lázam sodrán ring velem felelőtlen, gyönyörű fantázia-tájakig, ahol romló életem némely bús álma lakik: Mindaz, ami sohse lesz, mindaz, ami sohse volt – Így indultam ma is el, hunyt szemekkel, mint a holt.

Forrás: részlet az Elejtetted a napot című versből

Égő agyam alatt a mélyben a szívem zakatolt az éjben. A vérem titokzatos árja hajtotta bennem muzsikára a vágyakat, forgatva resten. …Ó, mennyi álom, fény meg isten dalolt és lüktetett át rajtam! És közben száraz lett az ajkam, forró és száraz, mint az este, s a megváltás csókját kereste… Futottam, félaléltra váltan, amíg a csókot megtaláltam, az első nyirkos, hűvös ajkat az első bús férfi-nyugalmat, az első csöndes, árva szennyet, s könnyes szemem fölött a mennyet.

Forrás: részlet az Amíg a csókot megtaláltam című versből

Szívemben mosolygó hála nyíló virága drága kincs. – Szívem virágit nyújtom át itt, s kívánom szívből igazán: Az Isten éltesse sokáig az én jó, kedves jó Apám!

Forrás: részlet az Ott kint a télnek bús haragja… című versből

Tudom és érzem, hogy szeretsz: Próbáid áldott oltó-kése bennem Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, új szépséget teremni sebez engem. Összeszorítom ajkam, ha nehéz a kín, mert tudom, tied az én harcom, és győztes távolokba néz könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.

Forrás: részlet az Isten oltó-kése című versből

És egyszerre úgy esett, telin, forrón, hirtelen rád gondoltam s arra, hogy messze vagy, és jaj nekem. És megriadt szemeim felpattantak: a hegyek csúcsain már pirosan búsultak a fellegek. És egy furcsa vízió vad erővel elkapott. Úgy éreztem: kezeid tartották ma a napot.

Elejtetted a napot

Fázom s lomhán megülök a kályha mellé bújtan, hát ma se sikerültél: szent életöröm? Sírnék, s ökölbe görbül tehetetlen az ujjam, s tenyerem húsát vájja a kinlódó köröm.

Téli verőfény

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt, aki másért olyan szép, nem teérted, hisz maholnap elfárad ifju térded, s gyakran hajtod már kezedre nehéz főd: Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…

Séta az alkonyatban

Bús az élet, de balga, aki gyászol; Bozótok közt, csendes és árva pásztor, vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem. Oly jó hinni, hinni: túl sötét tereken üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol; Mutasd az utat, csillag! Ó, messzi Szerelem!

Csillag, ó messzi Szerelem

Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, faricskálok lomhán egy dalon, vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.

Meddő órán

Álltunk s szemednek mélyén elveszőn csillant egy csillag-testvér fény… be szép volt. [..] S ajkad lezártam egy oly hosszú csókkal, hogy addig mennybe értünk, s angyalok kacagtak ránk az égi balkonokról…

Augusztusi ég alatt