Wass Albert idézetek

A tisztánlátás az élet olyan ajándéka, amely gyakran megkésve érkezik.

Könyvtárakat írtak tele azzal, hogy mik a jogaid ezen a földön. Pedig csak egyetlen igazi jogod van: békében élni. De éppen erről feledkeznek meg leggyakrabban.

Forrás: Te és a világ

Minden embernek kell, legyen egy feladata ebben az életben – kötelességen belül, vagy azon felül is talán -, mert különben nem lenne értelme annak, hogy él. Az emberi világ több kell, legyen, mint egy bonyolult szerkezetű gép, melyben minden ember egy fogaskerék szerepét tölti be… Minden embernek kell, legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.

A pokolban is lehet boldog az ember, ha együtt lehet azzal, akit szeret.

Szegények azok, aki nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek.

Ma nagyon csókolj, nyíljék ki lelked legszebb csók-virága: ma csókolsz utoljára. Ma nagyon szeress, égjen ki lelked legforróbb sugára: ma szeretsz utoljára. Holnap gyűlölni fogsz. Holnapra elmegyek. Csak átkaid kísérnek, s a jajgató szelek.

Búcsúdal

Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.

Ez itt a magányosság erdeje. Itt én vagyok csak, én és valaki, valaki, akit nem ismerek, és akiről még tudnom sem szabad: Bár jobban szeretem, mint magamat.

Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.

A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.

Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított. Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.

Meghal. És ha Ő nem lesz, én se leszek. Hogyan lehetnék én, ha ő nincsen…

A barátság nem kér, nem követel, de nem is ismer áldozatokat.

Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.

Az ember akkor megy el, amikor már nincs reá szükség. Addig nem. (…) És reám már nincsen többé szükség.