Csak ezt a Májust hagyd, hogy végigégjen! Oly könnyű volt veled, s velem nehéz. Múltunk lakik ma minden létigében. Nem baj, ha nem hiszel. Fő, hogy remélsz.
Részlet a Szinopszis című versből
Idézetek a szomorú szerelemről
Szomorú szerelemmel kapcsolatos idézetek gyűjteménye. Böngészd kedvedre az oldalakon található, szomorú szerelemről szóló idézeteket és bölcs gondolatokat!
Nem tudom, hol csúszott el. És nem kellene, hogy érdekeljen. Felhívhatnálak. Átölelhetnél. Úgy múlunk el, hogy át sem öleltél? Mindig valami hiba van abban a módban, ahogyan szeretek. De tudod, ha még téged sem szabadott úgy szeretnem, ahogy szerettem volna, hát akkor én tényleg nem kívánom ezt a világot élni.
Gipsz égbolt
Az az ember, aki miatt ilyen szomorúság tükröződik a szemedben, vagy mindent megér, vagy egy ócska petákot sem.
A smaragd nyakék felragyog
Amikor távol vagy, szeretném, ha közel lennél. (…) De mi van akkor, amikor együtt vagyunk? Veszekszünk, hülyeségeken vitatkozunk, meg akarjuk változtatni egymást, azt akarjuk, hogy a másik is ugyanúgy lássa a világot, mint mi. Olyan dolgokat vársz el tőlem, amiknek semmi értelme, és én ugyanezt teszem veled. Néha titokban azt mondjuk magunkban: “de jó lenne, ha szabad lennék, és nem lennék elkötelezve”. (…) És ilyenkor elveszettnek érzem magam.
A Zahir
Elmegyek messze, és sohasem találhatsz meg, bármikor keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?… Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az ifjúságodat… Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál, szaladgáltál, türelmetlenkedtél… akiket úgy hordoztál darab ideig a szívedben, mint bálványképeket… akik nélkül nem tudtál volna élni… akik végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül elfelejtettek… mindenki elhagy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a férfiak új mondanivalójára kíváncsiak… szeretők, szerelmek: tüzek és fagyok a férfi életének az országútján… időrabló oktalanságok, megkívánt borok, óhajtott mámorok… nadrágok és szoknyák… veréb- vagy fülemilehangok… éjszakák, amelyek elmúlnak… De én örökre a tiéd maradok.
N. N. – A téli hajnal csodái c. fejezet
Én az álmod szeretném visszahozni, Te tán szívembe vágyat oltanál – Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: Köztünk a múltnak tiltó romja áll!… A szívedből egy-egy sóhaj átnyilallik a szívembe…
Félhomályban
Hóhérok az eleven vágyak, átok a legszebb jelen is: Elhagylak, mert nagyon kívánlak. Testedet, a kéjekre gyúltat, hadd lássam mindig hódítón, Illatos vánkosán a múltnak. Meg akarlak tartani téged, ezért választom őrödül a megszépítő messzeséget. Maradjon meg az én nagy álmom egy asszonyról, aki szeret, s akire én örökre vágyom.
Meg akarlak tartani
Állandóan csak rágondolt, együttlétük minden percére emlékezett, ezerszer fölidézte a boldogság és a gyönyör pillanatait, keresett valamit, amibe belekapaszkodhat, bármit, ami reményt adhat, hogy mégis van jövője a kapcsolatuknak.
Veronika meg akar halni
Nincs árulkodóbb jele egy tönkrement kapcsolatnak, mint a tisztelet hiánya.
Csupa rom és romlás a múltunk s te voltál élén a romboló angyal-seregnek, csak azért is szeretlek.
Én régi mátkám
De mért is gondolok rá? Mért gyötrődöm?… hiszen még csak hírét sem hallom, még csak nem is izen. Hát ily hamar felejt, ily hamar felejthetett? Az még valószínűbb, hogy sohasem szeretett.
Forrás: részlet a De miért is gondolok rá?… című versből
S a legforróbb csókból szület meg a legszebb, legnagyobb ige, mely hódítóan csap belé a végtelenbe, semmibe. S a leglanyhább csókból fakadt ki a szürkeség, a régi mása: Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma s nincs a világnak messiása. Úgy van talán: szép a világ s jó, mi vagyunk satnyák, betegek, jégfagyos csókokban fogantunk s a fagy a lelkünk vette meg. Szent kéj a csók és szent az élet, a párzás végtelen sora s átok a csók, átok az élet, ha nincs a csóknak mámora.
A csókok átka
Rettenetesen nehéz lesz téged elfelejteni. És még nem is tudom, hogy valaha rászánom-e magam. Már nem csillogtatod a szemem. Már csak monoton nyelem a kávét, a könnyek helyett. Már csak valami égi hatalom tudná megjósolni, hogy jelenleg merre tartasz. Vagy, hogy fájok-e neked.
Gipsz égbolt
De nem fájt. Vagy fogalmazzunk úgy, nem fájt eléggé. Inkább csak kiszikkasztotta a vigasztalást. Komor és kietlen volt, hiányzott belőle az, amiért élni érdemes: a tüzek, a cirógatások, a csókok, a viták, a szerelem, a vágy és a vér forró lángja.
A szerelmet vagy érezzük, vagy nem, és nincs az az erő, ami ki tudná kényszeríteni. Színlelhetjük, hogy szeretünk. Megszokhatjuk a másikat. Egész életünket leélhetjük valakivel kölcsönös megértésben, barátságban, cinkosságban, családot alapíthatunk, szeretkezhetünk minden éjjel, (…) és mégis úgy érezzük, hogy van valami szánalmas üresség az egészben: valami fontos hiányzik.
A portobellói boszorkány